Sváb fánkot kínáltak a megújult tankonyhában

Forrás: hegyvidekujsag.eu

(zs)

„155 év a napóra alatt” címmel nyílt kiállítás a svábhegyi Jókai iskola alsó és felső tagozatos diákjainak alkotásaiból a Jókai Klubban. A tanulók ezzel a tárlattal tisztelegnek intézményük dicső múltja előtt.

„Istenhegy, a természet ezen gyönyörű panorámája történetének folyamában a fönnemlített napon új korszakba lépett. [...] Az iskola fölszentelését főtiszt. Barton úr által tábori sátor alatt mondott mise előzte meg, ezután népszerű beszéd következett, mely az iskola valódi czélját fejtegette, mely kötelezettségeinek buzgó teljesítése által lesz elérhető” – így adta hírül a svábhegyi Jókai iskola megalapítását a Budapesti Hírlap 1858-ban. Százötvenöt esztendő elteltével, a jeles dátumra emlékezve, az intézmény jelenlegi alsó és felső tagozatos diákjai kiállítást rendeztek a Jókai Klubban.
„Az embert csak a szeretet nevelheti életre – idézte a megnyitón Eötvös József szavait Hellnerné Nádor Ildikó, a Jókai iskola igazgatónője. – Százötvenöt év borzasztóan hosszú idő. Meggyőződésem, nem véletlen, hogy még mindig itt áll az Istenhegyen az iskola. Ez az összetartozás és a komoly szeretet eredménye.” Az összetartozást példázta a tárlat létrejötte is, ami a két főszervező, Szalma Ágnes rajztanárnő és Koppán Szilvia munkájának köszönhető.
A gyerekek alkotásainak „múzsája” az iskolájuk volt: a patinás épület rajzokban, míg annak évfordulója kartonból kreált tortaszeletek képében jelent meg. A 155-ös szám mindegyik műben központi szerepet kapott.
A „papír-finomság” elkészítése azonban egyáltalán nem bizonyult egyszerű feladatnak. „A legnehezebb a torta kiszínezése volt! Rajzot is készítettem, az könnyebben ment – mutatott színpompás alkotására a negyedik osztályos Kornis Anna. – Az a legfontosabb, hogy mások is megismerjék az iskolámat, amelyet én nagyon szeretek!”
Az eseményt a kiállításról szóló kérdőív tette interaktívvá. A nagy sürgés-forgásban egy némileg kétségbeesett alsós diák Koppán Szilviától kért segítséget, ugyanis nem teljesen értette az egyik kérdésben szereplő kifejezést. „Mit jelent a szenzáció?” – érdeklődött a fiú. A tanárnő mosolyogva felvilágosította, hogy amire ő gondol, az nem szenzáció, hanem szecesszió. Mindenesetre ha a svábhegyi Jókai iskola százötvenöt éves múltjára gondolunk, akkor valóban a szenzáció a legtalálóbb jelző.

B. M.

„Mindenki gyermekkorában írja első versét, aztán az okosabbak abbahagyják” – magyarázta nagy adag öniróniával Kányádi Sándor, hogyan is lesz az emberből költő. A mai magyar költészet egyik legnagyobb alakja a tőle megszokott szerénységgel és humorral mesélt magáról és munkáiról a Jókai Mór iskola alsós diákjainak szervezett rendhagyó irodalomórán.

Szeptember óta izgatottan várták a Jókai Mór Általános és Német Nemzetiségi Iskola tanulói, hogy találkozhassanak Kányádi Sándorral, akinek alkotásaival ebben a tanévben kiemelten foglalkoznak – az irodalomórákon verseit tanulják, az énekórákon megzenésített költeményeit dalolják, a rajzfoglalkozásokon pedig a meséiben megjelenő színes fantáziavilágból merítik témáikat. Így amikor az erdélyi magyar költő az alsósoknak rendezett rendhagyó irodalomóra vendége volt, a diákok kérdések özönével árasztották el.
Ő pedig szívesen mesélt, főképp a gyermekkoráról, a gyerekek ugyanis leginkább erre voltak kíváncsiak. Az udvarhelyszéki Nagygalambfalván született 1929. május 10-én, de csak május 11-re fogadták el a keresztlevelét, Kányádi Alexandru néven. Születése tényleges napja ugyanis a román királyság megalakulásának ünnepe volt, a helybéli román őrmester pedig illetlenségnek tartotta, hogy valaki születésével megbecstelenítse a román nemzetet.
„A Sínai-hegy lábánál születtem, az írást Mózestől tanultam, kőtáblán” – mondta mosolyogva a költő, de mint kiderült, nem viccelt: a falujuk közelében magasodik a Sínainak nevezett hegy, és valóban egy Mózes nevű illetőtől tanult írni, ez a bibliai név ugyanis akkoriban gyakori volt a székelyeknél.
Falujában a két háború között egy hétosztályos román nyelvű állami elemi iskola és egy korlátozott létszámú, háromosztályos felekezeti református magyar elemi iskola működött. A szülők, attól félve, hogy fiuk esetleg nem kerülhet be a magyar intézménybe, és nem tanul meg magyarul írni-olvasni, négy-öt éves korukban otthon megtanították gyermekeiket az anyanyelvi ábécére. „Kezdetben vala az ige” – idézte Kányádi azt a mondatot, amit négyéves korában először elolvasott.
Hatévesen már újságot betűzött, nyolcévesen pedig megírta első versét Damjanich tábornokról. „Ekkor határozta el, hogy költő lesz?” – kérdezte tőle egy kislány, mire ő jó adag öniróniával így válaszolt: „Mindenki gyermekkorában írja első versét, aztán az okosabbak abbahagyják.”
Kányádi Sándor elmesélte, hogy juhász szeretett volna lenni, mert azt gondolta, így majd egész nap olvasgathat a szabadban. „Hogyan születnek a versei?” – tette fel a kérdést egy másik diák. „Mint a kisgyermek” – szólt a válasz.
Végül pedig a húsz évvel ezelőtt elhunyt Horváth Imre erdélyi magyar költő emlékére a jelenlévőknek megtanította az ő egyik rövid, ám annál szebb versét. A Ballada című költeményt együtt zengték a gyerekek: „Hogy szülőanyja a fekete föld,/erre gondolt a liliom, s letört.”

izs